Túlhajszolt életstílus

   Ha túl sok a tennivalód, és soha semmit sem tudsz rendesen befejezni, lehet, hogy a stressz második legnagyobb oka, hogy túlhajszolt az életed. A stressz csak nő, ahogy feladattól feladatig rohansz, versenyre kelve az idővel, hogy megpróbálj mindent teljesíteni. 

Ha ilyen az életed, akkor nem szánsz elegendő időt arra, hogy megfelelően foglalkozz önmagaddal, valószínűleg nem pihensz, és nem sportolsz eleget, és alighanem gyorséttermekben, kutyafuttában étkezel. Minden bizonnyal fel is vagy pörgetve, és nem tudod, hogyan lassíthatnál az eszeveszett tempón. Ez különösen hajlamossá tesz a túlevésre, hiszen ilyenkor előfordulhat, hogy az étkezést használod eszközként egy kis pihenésre.

   Kliensem, Jennifer, túlhajszoltan élt. A 33 éves vállalkozó legtöbbször azzal töltötte találkozóinkat, hogy elpanaszolta mennyi munkát várnak el tőle otthon és a munkahelyén: papírmunka, adózás és bérelszámolás, a gyerekek ébresztése és megreggeliztetése időben, hogy elérjék az iskolabuszt. Munka után próbált időt szánni arra is, hogy a gyerekekkel játsszon, és segítsen a házi feladatban. Mindeközben valamikor vacsorát készített, és férjével, aki ügyvéd, kitakarítottak, megfürdették, és ágyba tették a gyerekeket.

   Ezután Jennifer megpróbált leereszteni egy kis evéssel, ami általában eltartott az éjszakai tévéműsorok végéig. Amikor először találkozott velem, Jennifer azt hitte, hogy egy olyan napirend áldozata, ami egész nap hajszolta őt, és nincs más választása, mint rohanni, és este aztán túl sokat enni. Miután megvizsgáltuk a feladatait, kiderül, hogy ő maga választotta őket. ő volt a hektikus napok és esték megtervezője. Bár megengedhette volna magának, hogy segítséget vegyen fel – könyvelőt az üzletükben és házvezetőnőt otthonra -, nem tette meg. Nem volt kényelmes dolog ezzel szembenézni, mert ebből az következett, hogy ő a felelős ideje megszervezéséért, nem egy külső hatalom kényszeríti valamire.

   Miután ráeszmélt a felelősségére, túlhajszolt életstílusára, Jennifer még mindig nem változtatott azonnal. Először is megvizsgálta, miért kell folyton elfoglaltnak és produktívnak lennie: félt attól, hogy másmilyen legyen. A munkával azonosította magát, legyen az könyvelés, takarítás, az üzlet menedzselése.

   Ha nem dolgozott, értéktelennek és bűnösnek érezte magát, mintha rossz ember lenne.

   Jennifer attól félt, hogy ha lassít az iramon, akkor valami borzasztó fog történni. E homályos félelem része volt az is, hogy mások majd lustának tartják. Ez a félelem gyerekkorából származott, munkamániás szülők nevelték fel, akik állandóan elvárták tőle a teljesítményt. „Csak akkor figyeltek rám, ha kitűnő jegyekkel mentem haza” – emlékezett vissza feszült arckifejezéssel. Emlékszem, amikor mindenből ötöst kaptam, csak matekból volt négyesen. Apa egy pillantást vetett csak a négyesemre, és azt mondta, legközelebb keményebben kell dolgoznom. Egyetlen szót sem szólt az ötösökről a többi tantárgyból”.

   Ilyen magas mércével – szülei figyelme, elismerése, és amit a szeretetüknek érzett, Jennifer teljesítményével volt arányos – a fiatal lány kezdte azt érezni, hogy azért szeretik, amit teljesít, nem azért, aki ő valójában. Ő maga is, akár a szülei, feltételekhez kötötte szeretetét önmaga felé. Ha valami jó sikerült, egy pillanatra gratulált magának, és azonnal lépett tovább a következő feladatra. Mikor én találkoztam vele, 33 éves korában, napirendje végeláthatatlan feladatokból, találkozókból és elintézni valókból állt. Bár sok mindent elért, már fiatalon saját cége volt, még mindig úgy érezte, hogy nem elég. Hogy mihez? Az elismeréshez, amire anyjától és apjától vágyott. Megerősítésre az apjától, hogy büszke rá. Egy ölelésre anyjától, hogy értékeli Jennifer személyiségét. A bizonyosságra, hogy mindkét szülő szereti őt, és hogy szeretetre méltó ember.

   A Yo-Yo diéta szindróma gyógyítása eleinte nehézséget okozott Jennifernek, mert szembe kellett néznie azzal, hogy szülei felszínes, egón alapuló viselkedése nem adta meg neki azt a szeretetet és elismerést, amire szüksége lett volna. A szülők igaz önvalója természetesen csupa szeretet, és Jennifernek folyamatosan emlékeztetnie kellett magát a spirituális igazságra a szeretet igazi forrásáról. Ha csak szülei felszínes viselkedését tekintette, egy ego illúziótól függött, hogy kap-e elegendő szeretetet. Az ego – bárkié is legyen – képtelen a szeretet adásra és kimutatásra. Jennifer megértette, hogy ez nem jelenti azt, hogy ő értéktelen vagy szerethetetlen (ettől rettegett). Mindössze annyit jelent, hogy saját magának kell megteremtenie a szeretetet és elismerést azzal, hogy tudatosítja: az igazi szeretet a Teremtőtől származik.

   Jennifer ekkor még nem tudta lefékezni az iramot. Még mindig félt felhagyni hektikus időbeosztásával, bár elmondta, hogy nagyon szeretné, ha már tudna lazítani. Ekkor még nem győződött meg teljesen arról, hogy előnye származhat egy nyugodtabb életstílusból.

   Egyik hétfő reggel csöngött a telefonom. „Valami nincs rendben! Azonnal találkoznunk kell!” Beiktattunk egy sürgősségi találkozót, és amiről Jennifer beszámolt, nem volt meglepő. Észrevette, hogy – más stressz miatti túlevőkhöz hasonlóan – túlhajszolta magát, és a teste tiltakozni kezdett.

   Aznap reggel pánikrohama volt. Gyakori tünet azoknál az embereknél, akik a kimerültségen túl is hajszolják magukat. A pánikroham erős szívdobogással, szédüléssel és légzési nehézségekkel jár – mintha lyukak lennének a tüdőben -, és a beteg úgy érzi, meg fog halni, szívrohamot kap, vagy megbolondul. Amikor elmagyaráztam neki, hogy mi történt vele, megkönnyebbült, de félt attól, hogy újra megtörténhet. „Most mihez kezdjek?” – kérdezte. Jennifer végre elérte a mélypontot, és hajlandó volt megtanulni, hogyan pihenjen. Elment orvoshoz, és kivett egy hét szabadságot. Megkértem, hogy ez alatt az idő alatt írjon össze egy kegyetlenül őszinte listát a prioritásairól. Ezután átnéztük a listát, hogy mely tevékenységeket iktathatnánk ki a napirendjéből. Mindent kivetünk, ami eltérítette őt a fontos dolgoktól. Beiktattunk időt a játékra és a pihenésre. Miután megértette, hogy egészsége, beleértve a testsúlyát is, a kiegyensúlyozott, egészséges életmód függvénye, megengedte magának, hogy lassítson. (Végül is, ha korán meghalok, nem tudok annyi mindent elvégezni – mondta).

   Jennifer ma már más ember, mint amikor megismertem. Csodálatosan néz ki, leadta a 15 kiló felesleget, és arcáról eltűntek a feszült vonások. Mindenekfölött Jennifer boldog és elégedett magával, és többé nem köti feltételekhez önmaga iránti szeretetét. Ha jennifer történetének eleje kicsit hasonlít a tiédhez, tudd, hogy nem vagy egyedül.

   A túlhajszolt élet nagyban oka lehet a stressz okozta túlevésnek, és nehéz változtatni rajta. Ijesztő érzés, mintha el kellene veszítened a talajt a lábad alól, amit már megszereztél. A lassítás egyenértékűnek tűnhet annak elismerésével, hogy gyenge vagy, nem bírod a feszültséget – mintha elbuknál, még mielőtt alkalmad lett volna bizonyítani.

   Ahogy már említettük korábban, a lassítás nem jelenti azt, hogy csökken a produktivitásod, vagy értékes tevékenységeket szüntetsz meg. Éppen ellenkezőleg, hiszen elengeded azt a több száz jelentéktelen teendőt, ami felemészti a napodat, és frusztrál téged. Azok a tevékenységek, amelyek elvégzése után üresnek és haragosnak érzed magad, evésre sarkallnak. Érdemes a következő mondatot kifüggeszteni oda, ahol dolgozni szoktál, hogy emlékeztessen arra, hogy te irányítod a dolgaidat:

„Az idő nem az ellenségem, és nem vagyok az idő kényszerítő erejének áldozata. Minden feszültséget saját magunk teremtünk”.

   Néha úgy érezzük, hogy külső erők kontrollnak bennünket, ránk kényszerítik akaratukat, és megfosztanak minden szabadidőnktől. Az igazság azonban az, hogy mindenre igent mondtunk, amit az életünkben teszünk. Természetesen vannak következményei, ha nemet mondunk, de mindig rajtunk múlik, hogy elfogadunk, vagy elutasítunk valamilyen tevékenységet. Minden feszültséget mi veszünk magunkra.

   Van, hogy házimunkával, kötelességekkel töltjük ki napjainkat, hogy tele legyen az órarendünk. Hiszen a szabad, szervezetlen idő idegessé tehet bennünket. Telezsúfoljuk napjainkat teendőkkel, hogy értelmet adjunk nekik.

   A szoros időbeosztás megakadályoz bennünket abban is, hogy intim kapcsolatokat alakítsunk ki, melyek akár fájdalmakat is rejthetnek magukban. Ha mindig elfoglalod magad valamilyen munkával, senki sem kerülhet túl közel hozzád. Elfoglaltságod így valójában egy módszer arra, hogy te uralkodhass a szíved felett.

   Vannak emberek, akik rászoknak a krízis-helyzetekkel járó magas adrenalin-szintre. Az adrenalin függőséget okoz. Az idő sürgetése azt az érzést kelti bennünk, hogy fontosak vagyunk, szükség van ránk, és feljogosítva érezzük magunkat, a „Félre az utamból világ! Fontos dolgot kell elintéznem!” hozzáállásra. A túlhajszoltság tehát fizikailag és érzelmileg egyaránt függőséget okoz.

   Az igazság az, hogy rengeteg időnk van, és teljes mértékben szabadok vagyunk abban, hogyan töltjük el. Minden nap ingyen kapunk 24 órát. Csakis az áldozatiságba vetett hitünk tart benne az áldozat szerepében. Mi magunk raboljuk el önmagunktól az időt. Ha elhisszük, hogy bármiben is hiányt szenvedtünk, megjelenítjük a hiányt az életünkben. Figyelj oda, mit gondolsz és mondasz az időről. Ahelyett, hogy „nincs elég időm”, mond azt „rengeteg idő van”. Figyeld meg, hogyan emelkedik az energiaszinted, és nyílik meg az időbeosztásod. Ez a megerősítés helyet teremt a legfontosabb dolgok véghezvitelére!

 Forrás:Doreen Virtue